Ildikó néni leginkább a csipkebogyóhoz hasonlít, mert édes és fanyar, szelid de szúrós. Sokat viccelődik, néha nem is lehet vele komolyan beszélni. Érdekességek: Valószínüleg hátul is van szeme. Vigyázat! Annyira hamisan énekel, hogy ha nótába kezd fogd be a füled és menekülj. Fogalmazta meg egy BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) tanítványa viccesen milyen is Ildikó néni, a Diákszempont iskola egyik új pedagógusa. Putz Ildikóval az egyik leendő kis első osztály tanítónénijével beszélgettünk.  

Hogyan mutatnád be magad?

Hú, hát ilyenkor csak a formális dolgok jutnak eszembe. Jó ideje Budapesten lakom, van két gyerekem, egy dossziényi végzettségem és idén 20. éve, hogy a pályán vagyok.

Miért döntöttél úgy, hogy tanító leszel?

Véletlenül. :) De tényleg. A középsuli után volt 1 tévelygősebb évem, szerettem volna továbbtanulni, de inkább  érdekelt akkor még a műszaki pálya. Aztán jó ötletnek tűnt a lakóhelyemtől 200 km-re lévő főiskolára beadni a jelentkezésem. Fiatal voltam és független is akartam lenni, vonzott a kollégiumi élet. Majd mikor lediplomáztam, gondoltam, adok egy esélyt a tanításnak és egy évet a szakmámban helyezkedek el, aztán majd meglátjuk. Ez alatt az egy év alatt pedig kiderült, hogy én ezt nagyon élvezem. 

Hol dolgoztál eddig?

Az első egy katolikus suli volt, ott csak egy évet voltam, mert nehezen bírtam a kereteket. Utána egy vadi új iskolába kerültem Telkibe. A nulláról kellett iskolát csinálni, ami bennünket, tanárokat rendkívül inspirált akkor. Valami újat és nagyot akartunk csinálni, olyan iskolát, ahol jó lenni. Azt hiszem ez elültetett bennem valamit, ami mellett azóta is haladok. Telkiben nagyon támogató közösségre leltem. A tanárok jó része és a szülők ugyanazt akarták,pedig ezer akadály volt, amit ennek érdekében le kellett küzdeni. Aztán 9 év után egyik pillanatról a másikra ez az izgalmas közeg megszűnt, mert megszületett a nagyfiam. Én ha dolgozom, akkor 100%-ig vagyok benne a munkában, és hirtelen egy másik, kisgyerekes életem lett, ami szintén 100% figyelmet kívánt. Tudtam, hogy ha a gyerekeim nagyobbak lesznek, visszatérek tanítani, de még nem tudtam pontosan hogyan, így elkezdtem gyógypedagógiát tanulni, szerettem volna a megszerzett tapasztalataimat megfelelő háttértudással is bővíteni. Végül 5 év múltán mentem vissza ismét Telkibe, egyrészt, mert hívtak, másrészt, mert mégiscsak az én iskolám, ott voltam a születésénél. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez már egy másik iskola, és a dolgok ugyanúgy fejlődnek akkor is, ha én nem vagyok jelen. Meg persze fejlődtem én is, egyre nehezebb volt betartani és betartatni azokat a szabályokat, amelyeket egy állami iskola megkíván tanároktól, diákoktól. Úgyhogy négy évvel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és kiléptem a közoktatásból, alapítottunk egy tanulócsoportot. Az elmúlt 4 év szakmailag megint egy rendkívül izgalmas és tapasztalatokkal teli időszak volt. Pedagógusként teljes bizalmat és szabad kezet kaptunk. Azt hiszem a legnagyobb sikerünk az volt, hogy abból a sok, teljesen különböző gyerekből sikerült egy szerető közösséget kovácsolni úgy, hogy mindenki maradhatott az, ami. Aztán tavaly nyáron egy törvénymódosítás halálra ítélte a tanulócsoportokat. Sokan azonnal bezártak, mi azok közt voltunk, akik még egy évig próbáltunk kiutat, kiskapukat keresni. Végül beláttuk, hogy nincs tovább, így nagy bánatunkra a csoport megszűnt.

Hogy jött a Diákszempont?

Még februárban Panni és Judit ellátogatott hozzánk a tanulócsoportba, mert sok hozzánk járó gyerek adta be a jelentkezését a DSzP-be és a szülők úgy gondolom, sok jót meséltek rólunk. Megnézték az óráinkat, aztán hosszan beszélgettünk tanításról, világlátásról, életről. Pár hónappal később keresett meg bennünket Panni, hogy állást ajánljon. A kolléganőmnek akkorra volt már egy állása, nekem pedig függőben volt egy, de én végül a Diákszempont mellett döntöttem. Szeptembertől 17 elsőssel fogok kezdeni.

És hogyan tovább, mik a terveid?

A vírus miatt különösen alakul most ez a kezdet. Ilyenkor már általában túl vagyunk legalább 2 iskolaelőkészítő foglalkozáson, egy közös bemutatkozáson, egy végtelenül hosszú szülőin, és mindenkinek van már valami elképzelése a jövőről. Most csupán ott tartok, hogy tudom a gyerekek és a szülők nevét, meg azt, hogy melyik terem lesz a miénk, valamint a három értekezlet alatt igyekeztem az összes kollégám nevét megtanulni. Nekem ez még talán annyira nem is lehet nehéz, hiszen több elsős osztályom is volt már, és jók a tapasztalataim családokkal, gyerekekkel. Viszont a szülőknek ez a szituáció sokkal nehezebb. Bizalmat kell szavazniuk egy olyan embernek, akivel még csak nem is találkoztak, nem beszéltek személyesen. A gyermekük most kezdi az iskolát, amit bizonyára nagyon vár már, de mégis egy új és talán teljesen ismeretlen helyre kell majd elengedni őket. Próbálom megkönnyíteni ezt a helyzetet, felvettem a családokkal a kapcsolatot és az augusztusi találkozás előtt is nyitott vagyok bárminemű megkeresésre. Ez, reményeim szerint egy 4 éves közös projekt lesz, ahol a szülő, tanár, gyerek partnerségén és bizalmán rengeteg múlik.

Hogy látod, milyen lesz a Diákszempontban?

Nagyon bizakodó vagyok. Az a pár nap, amit együtt voltam a leendő kollégákkal, abszolút pozitív benyomást tett rám. Őszinte és nyílt embereket láttam, akik el merik mondani, amit gondolnak és meg is hallgatják egymást. Tetszett, hogy tudnak lelkesedni, mernek új dolgokat kipróbálni. Úgy láttam, hogy mindenki véleménye és szava számít, és igazán felemelő volt, mikor a tervezések során a sok apró ötletből kikerekítettünk egy közös verziót. Az igazi próba persze szeptembertől kezdődik, mikor már gyerekek is lesznek.  

Hogyan készülsz a leendő osztályodra?

Jó lett volna még a nyár előtt megismerni őket, de augusztus végén mindenképp szeretnék egy közös kirándulást szervezni gyerekekkel, szülőkkel együtt. Illetve kértem az édesapákat és édesanyákat, hogy pár szóban mutassák be a gyermeküket nekem a nyár során egy levélben. Picit olyan ez, mint a babavárás, tudod, hogy érkezik, talán már a nevét is kitaláltad, de még csak elképzeléseid vannak arról milyen lesz majd együtt. Aztán mikor már ott van, mindegy hogy milyen, sírós, mosolygós, nyugodt vagy hasfájós, a tied és gondoskodnod kell róla, megszereted, mert hozzád tartozik.

Mi tanítók jó esetben 4 évig kisérjük egy gyerek útját. Érkezik egy óvodás és végül egy kiskamaszt adunk ki a kezünkből. Eközben persze megtanulnak írni, olvasni, számolni, fejlődik a gondolkodásuk, megtanulnak együtt, közösségként játszani, dolgozni, tisztelni a másikat és érvényesíteni a saját hangjukat, de a legfontosabb úgyis az, hogy mindezt egy olyan légkörben tegye, ami biztonságot ad a számára, ahol tud fejlődni, ahol hisznek benne és elfogadják. Ha visszatekintek a tanítványaimra, akik közül már többen fiatal felnőttek én még mindig úgy látom őket, amilyenek akkor voltak, mikor hozzám jártak, pici gyereknek.

Végezetül, hogyan jellemeznéd magad, milyen tanár vagy?

Remélem elég jó, de leginkább vidám. Amikor tanítok egy cseppet én is gyerekké változom, rácsodálkozom, hogy a 2+3 az pont ugyanannyi, mint a 3+2, hogy az eszkimót milyen nehéz kimondani, meg hogy a póknak nyolc, de a katicának hat lába van. Apró dolgok ezek, de nagyon lehet szeretni, végülis ezt nevezzük diákszempontnak.

További információ:
diakszempont.hu