Néhány napja felhívott a Kossuth Rádió egyik szerkesztője azzal, hogy a legközelebbi műsorban az érettség kérdésével foglalkoznának, tegyem már meg, hogy elmondom ezzel kapcsolatban én is a véleményemet. Naná – gondoltam egyből – hisz nagyon fontos téma, valószínűleg hetekig tudnék erről beszélni. Több szempontból is érintett vagyok a kérdés kapcsán. Egyrészt, mert a legidősebb gyerekem már ÉRETT. Konkrétan most érett meg, igen, ebben a nagyon fura, vírusos időszakban tette le az érettségit, azóta sokszor viccelődünk azzal itthon, hogy a testvéreinek igazából illő volna innentől magázni őt…
Másrészt, mert tanár vagyok, érett és kevésbé érett gyerekeket, fiatalokat tanítottam mindig is, amióta az eszemet tudom, így viszonylag nagy tapasztalatom, és az évek alatt formálódott véleményem alakult az érettség kérdésével kapcsolatban.
A riportban az első kérdés kissé közhelyszerűen csengett: igaz –e a mondás, hogy ezek a mai fiatalok rosszabbak, életképtelenebbek, stb. mint mi voltunk? Fura, hogy ezen lovagolunk folyton, az meg még furább, amikor valaki megpróbálja elmagyarázni, hogy bizony, a korábbi generációk sokkal érettebbek, önállóbbak, összességében JOBBAK voltak, mint a mai gyerekek, a tanároknak is milyen szörnyű manapság tanítani. Furcsa, hogy kizárólag feketén- fehéren tudunk erről gondolkodni, és muszáj minőségi különbséget tenni a korábbi korokban felnőtt, és a mai generációk között, és nem értjük, hogy mennyire káros, sőt veszélyes ez a rendkívül leegyszerűsített, mégis erősen pejoratív nézőpont. Hisz NINCS, nem is lehet minőségi különbség a gyerekeink generációja és a saját generációnk között. Mindenfajta ilyen jellegű megállapítás szubjektív, kizárólag saját élményekre alapoz, semmiféle
tudományos, tényekkel alátámasztott érvet nem tud felvonultatni, mert nem is lehet! Nem voltunk jobbak, és a mai gyerekek sem rosszabbak, az azonban igaz, hogy sok tekintetben mások. Nem ők változtak elsősorban, hanem a körülmények, a lehetőségek, a nevelési elvek, a szülői attitűd, de mindezek nagyon! Ezek figyelembevételével mégis miért csodálkozunk azon, hogy gyakran nagyon „más” szülő-gyerek viszonyt észlelünk, vagy ha másfajta, talán ismeretlenebb pedagógiai helyzetekkel találkozunk? Muszáj közelről megismerni a generációs jellegzetességeket, a gyerekek működését, a gondolkodásukat, véleményem szerint a leghasznosabb, és a túléléshez leginkább szükséges pedagógus skill ma a rugalmasság. Itt nincs helye az „ezt így szoktam; ezt 30 éve így csinálom” kijelentéseknek, aki nem akar, vagy képtelen szemléletet váltani, azt nagyon hamar eléri a rettegett burnout. Mégis kin múlik leginkább, hogy mikor lesz valóban érett a gyerek? Mindannyian erre vágyunk: szülőként azt szeretnénk, hogy a gyermekünk érett, önálló felnőtté váljon, mindent igyekszünk megtenni a cél elérése érdekében. Nincsenek ezzel másként a pedagógusok sem, szóval kijelenthetjük: tanárnak, szülőnek, ugyanaz az érdeke. Ha ez így van, nem kérdés, hogy az iskolának és a családnak ÖSSZE KELL DOLGOZNIA! Kell a párbeszéd, a gyerek nevelése nem működhet párhuzamosan, két soha nem találkozó egyenes mentén. Ha nincs párbeszéd, már önmagában ez komoly nehézség, ezt csak fokozza az, ha a két nevelési attitűd-családé és iskoláé- is gyökeresen eltér egymástól
Ma már a családok számtalan iskola közül választhatnak, én is tapasztalom, hogy egyre többen vannak olyanok, akik már az óvoda középső évében elkezdik az iskolakeresést, eljárnak nyílt napokra, tájékoztatókra, és bár néha ezt túlzásnak, túl korainak érzem, ugyanakkor be kell látni, valójában felelős szülői hozzáállás húzódik emögött. A nagy kínálat, bár klassz lehetőség, mégis nehézség is egyben, hisz míg „a mi korunkban” a szüleink beírattak minket a hozzánk legközelebbi, területileg illetékes iskolába, és az volt a mondás, hogy „az iskola az iskola, mindenhol megtanul írni, meg olvasni a gyerek”, addig ma már tudjuk, nem kizárólag a kognitív képességek fejlesztéséről kéne hogy szóljon az a rengeteg év, amit a suli falain belül töltünk.Miről szóljon hát az iskola? Egyáltalán van –e, lehet –e szerepe az iskolának az érettség kialakításában, vagy ez kizárólag szülői feladat? Mivel én optimistán feltételezem az iskola és a család közötti aktív párbeszédet, és a saját pedagógiai gyakorlatomban is szem előtt tartom ennek a fontosságát, így azt mondom: KÖZÖS FELADATUNK, hogy a gyerek éretté váljon! A szülőnek meg kell értenie, hogy mivel segíti valóban a gyermekét. Nem segíti a túlgondoskodással, nem segíti, ha még 10 évesen is ő pakolja be az iskolatáskát, ha NEM VÁR EL soha, mindig csak KISZOLGÁL, majd kamaszkorban aztán hirtelen gyerek fejéhez vágja, hogy „soha nem pakolsz el magad után! Nem vagyok bejárónő! „stb. (talán van, akinek ismerősen csengenek ezek a mondatok…) De nem segíti azzal sem, ha felülírja az iskolában elhangzott tanári kéréseket, ha azt tanítja a gyereknek, hogy: „hagyd a francba a leckét, nem gond, ha nem csinálod meg!”, mert tök őszintén: mikor bátorít majd bármelyik munkahelyi vezetőnk minket erre? Szeretném leszögezni, hogy nem gondolkodom szélsőséges helyzetekben, mert nem tudom elfogadni a felesleges, az életkori sajátosságokat egyáltalán nem figyelembe vevő pedagógiai hozzáállást. Azonban az otthoni feladatok teljes kiiktatása is probléma, sőt egy bizonyos életkor felett már lehetetlen is. Az iskola pedig nem segít azzal, ha passzív résztvevővé avanzsálja a gyereket. Ha nem várja el, hogy véleménye legyen, hogy kérdéseket fogalmazzon meg, mondván: „akkor nem érünk az anyag végére…”, ha nem vonja be az iskolai szabályok alkotásába, hanem a gyerek feje fölött dönt arról, hogy miképp kell a közösség tagjaként működni. Ha a felülről alkotott szabályok betartására csak kényszerít, ha ezek megszegését szankcionálja csupán, de nem magyarázza el a fontosságukat, és nem érteti meg, hogy nem a szankció a valódi probléma, hanem önmagában a szabályszegés. Demokratikus elvek mentén működni a családban és az iskolában egyaránt: ez vezet a felelősségvállaláshoz, ami nélkül az érettség –valljuk be- elképzelhetetlen!
További információ:
www.diakszempont.hu
